Kovács Péter soha nem félt a magasságtól. Már gyerekkorában is imádott fára mászni, és ez a szenvedély később szakmává érett, amikor úgy döntött, hogy alpinista fakivágással fog foglalkozni. Egy borús hétfői reggelen éppen a telefonján beszélt egy potenciális ügyféllel, aki a fakivágás ár felől érdeklődött. „Természetesen a pontos árat csak a helyszíni felmérés után tudom megmondani,” magyarázta Péter, „de általában 200.000 forinttól indul egy nagyobb, bonyolultabb fa alpinista módszerrel történő kivágása. Ez tartalmazza a biztonsági intézkedéseket, a speciális felszerelést és a szakképzett alpinistákat.” Az ügyfél a vonal másik végén felsóhajtott – nyilván többre számított, de Péter tudta, hogy az alpinista fakivágás nem olcsó mulatság. Míg a hagyományos módszerek gyakran használnak darukat vagy emelőkosaras járműveket, az ő szakmája különleges helyzetekben volt nélkülözhetetlen: szűk udvarokon, megközelíthetetlen kertekben, vagy olyan fák esetében, amelyek túl gyengék ahhoz, hogy nehézgépeket használjanak. A telefon után Péter összepakolta felszerelését és elindult a mai munkaterületre, egy régi budai villa kertjébe, ahol egy hatalmas, viharban megsérült platánfa veszélyeztette az épületet és a környező területet.
A helyszínre érve Péter gondosan felmérte a terepet. A százéves platán méltóságteljesen magasodott a villa mellett, de egyik hatalmas ága vészesen megrepedt a legutóbbi viharban, és most közvetlenül a tetőszerkezet felett lógott. Az ingatlan tulajdonosa – egy idős egyetemi professzor – aggódva figyelte Pétert, ahogy körbejárta a fát, és szakértő szemmel vizsgálta annak állapotát. „Nem lehetne megmenteni?” – kérdezte reménykedve a professzor. „Ez a fa már az édesapám idejében is itt állt.” Péter megértően bólintott. Szakmája egyik legnehezebb része éppen ez volt: az emberek érzelmileg kötődtek a fákhoz, amelyek gyakran generációkon át kísérték családjukat. „A törzs még erős és egészséges,” válaszolta némi gondolkodás után. „Ha csak a sérült ágat távolítjuk el, a fa megmaradhat.” A professzor arca felderült, és Péter azonnal munkához látott. Előbb gondosan átvizsgálta a köteleit és hevedereit, majd felvette a védősisakját és kesztyűjét. Társa, Gábor közben előkészítette a munkaterületet, biztonsági zónát kialakítva a fa körül. Az alpinista fakivágás mindig csapatmunka volt – Péter és Gábor már öt éve dolgoztak együtt, és szinte szavak nélkül is értették egymást. Péter gyakorlott mozdulatokkal rögzítette köteleit a fa még egészséges részeihez, majd lassan és megfontoltan elkezdte a mászást. Ahogy egyre magasabbra jutott, a kilátás lenyűgöző volt – a budai dombok panorámája tárult elé, a távolban a Parlamenttel és a Dunával. De nem volt ideje gyönyörködni a látványban, minden figyelmét a veszélyes feladatra kellett összpontosítania.
A magasban, közel harminc méterrel a talaj felett, Péter elérte a sérült ágat. Közelről még ijesztőbb volt a látvány – a vastag ág mélyen megrepedt, és csak egy vékony farész tartotta még a helyén. Bármikor leszakadhatott volna. Óvatosan rögzítette magát, majd kézjelekkel kommunikált Gáborral a földön. Az alpinista fakivágás nem csak fizikai erőnlétet, hanem rendkívüli precizitást és előrelátást is igényelt. Péter beindította könnyű, akkumulátoros láncfűrészét, és gondosan megtervezett vágásokat kezdett ejteni. A munka lassan haladt – minden vágás után meg kellett állnia, hogy felmérje, hogyan reagál a fa. Az erős, de könnyű kötelekkel folyamatosan biztosította az ágat, hogy kontrolláltan tudják leereszteni, amikor eljön az ideje. A nap már magasan járt az égen, amikor Péter az utolsó vágáshoz érkezett. Gábor a földön feszülten tartotta a köteleket, míg a professzor távolabbról, aggódva figyelte a folyamatot. Az utolsó faforgácsok lehullottak, és a hatalmas ág finoman elmozdult. Péter jelet adott, és a tökéletesen összehangolt manőver eredményeként az ág lassan, szinte lebegve ereszkedett a föld felé, pontosan a kijelölt területre. Ahogy földet ért, a professzor arcán megkönnyebbülés és öröm suhant át. A fa megmenekült, és a villa is biztonságban volt. Péter lassan leereszkedett, kimerülten, de elégedetten. Az ilyen pillanatokért szerette a munkáját – amikor képes volt megmenteni valamit, ami fontos valakinek, miközben tudását és bátorságát a végsőkig próbára tette.
Az évek során Péter számtalan hasonló kihívással szembesült. Volt, amikor vihar után kellett sürgősen beavatkozni, máskor védett területeken dolgozott, ahol a környező növényzet legkisebb sérülését is el kellett kerülnie. Munkája során megmászott évszázados tölgyeket, hatalmas platánokat, karcsú nyárfákat és veszélyesen megdőlt fenyőket. Minden fa más volt, minden helyzet egyedi kihívást jelentett. Az alpinista fakivágás során nem lehetett rutinból dolgozni – minden egyes projekt gondos tervezést és teljes odafigyelést igényelt. Az ügyfelek gyakran megdöbbentek, amikor megtudták a munkáért járó díjat, de Péter mindig türelmesen elmagyarázta, hogy az ár nemcsak a fizikai munkát fedezi, hanem a sok éves tapasztalatot, a speciális felszerelést és azt a biztonsági garanciát is, hogy a munka károkozás nélkül fog végbemenni. Az alpinista fakivágás igazi mesterei nem csupán favágók voltak, hanem művészek és problémamegoldók is. A professzor villájában végzett munka után Péter és Gábor alaposan feltakarították a területet, feldolgozták a levágott ágat, és még adtak néhány tanácsot a fa további gondozására vonatkozóan. Mielőtt távoztak, a professzor megkínálta őket frissítővel, és hosszan beszélgettek a kert többi fájáról is. Ilyen volt Péter élete – egyik nap egy veszélyes helyzetben lévő fát mentett meg harminc méter magasban, másik nap idős emberekkel beszélgetett a fák jelentőségéről és történetéről. Este, hazafelé tartva, Péter a következő napra gondolt. Holnap egy óvoda udvarán kellett dolgozniuk, ahol egy beteg nyárfát kellett eltávolítani. Újabb kihívás, újabb fa, újabb történet. És bár teste gyakran sajgott a megerőltető munka után, tudta, hogy nincs még egy szakma, amit szívesebben végezne. Az alpinista fakivágás nem csupán megélhetést jelentett számára – ez volt az a hivatás, amelyben megtalálta önmagát, ahol egyesíthette a természet iránti szeretetét a kihívások iránti vonzalmával, és ahol minden nap valami maradandót alkothatott. Ahogy autójával hazafelé tartott a naplementében, a távolban feltűntek a város fái – némán, méltóságteljesen álltak, őrizve történeteiket, várva, hogy talán egyszer majd Péter is részese legyen ezeknek a történeteknek.